A régi Szent Lőrinc-pusztának Soroksárpéteri felé nyújtózó részén 43 holdon működött a sajátos üzem. 8 épület, több faraktár és egy 120 lóerős gőzgép szolgálta a termelést. A gyárépületek Kispest területén voltak.

Újságcikkekben, szépirodalmi alkotásokban, a munkásmozgalomról szóló szakmunkákban gyakran emlegették a nevét, de csak röviden így: "a Cséry".

Híres-hírhedt csengése lett a névnek.

Miért volt szükség az idősebb és ifjabb Cséry Lajos nevén váltakozva jegyzett vállalkozás létesítésére és fenntartására?

A három részből egyesülő fővárosnak, Budapestnek nemcsak fényei vannak, hanem hulladéka is. A szemetet el kell szállítani, és el kell valahol helyezni. Ezt veszi észre az élelmes Cséry család, és javaslattal fordul a Fővárosi Köztisztasági Bizottsághoz. Felajánlja a városi szemét, hulladék és tüzelési salak elszállítását, vagononként 2 forint 50 krajcárért. A szemetet birtokán halmozza fel és feldolgozza. A javaslatot 1891. december 20-án elfogadja a főváros vezető testülete, hamarosan megépül a szemétbányai vasút, és 1893-ban, a Cséry-féle szemétfeldolgozó üzem megkezdi működését.

Sokakban felmerülhet a kérdés, ugyan mit lehet kezdeni a szeméttel. Mert ha csak a kiszállítás díja marad meg, a vállalkozás csődbe jut. Cséry Lajos azonban kidolgozta, miként lehet a szemétből trágyát készíteni. Eljárását szabadalmaztatta is. A magyar eljárásra felfigyel a világ. A Szász Károly szerkesztésében megjelenő rangos tudományos folyóirat, az Uránia már 1902-ben arról tájékoztatja olvasóit, hogy Cséry Lajos technológiáját Párizs, London, New York és Szentpétervár szakemberei a helyszínen tanulmányozzák. Alighanem ez a helyi ipar első nagy nemzetközi sikere.

1903-ban még arról ír a Budapesti Hírlap, hogy "a Cséry-féle szemétszállítás és szortírozás fényes üzlet Magyarországon".

A modernül felszerelt, gépesített komposztgyár 1912 körül megszünteti működését.

A vállalkozás ekkor már nem a Cséry családé, hiszen a főváros 1907-ben már megváltotta az adóságokkal küszködő vállalkozást. Jó befektetés volt ez a főváros részéről, hatalmas nyereséghez jutott a Cséry-kokszból. Ami nem sikerült a Cséry családnak, sikerült a fővárosnak.

A főváros azonban tovább hordatja a szemetet, a most már városi kezelésben lévő telepre. Gyűlik is a szemét 1958 januárjáig. Napi két alkalommal 40 vagon szemét érkezett a fővárosból.

Közben a harmincas évek elején nagy tervek születnek a szeméthegy eltüntetésére. 1932-ben Kispest ajánlotta fel, hogy ínségmunka keretében elhordatja a szeméthegyeket - írja A Város című újság -, majd 1933-ban szót emel a Fővárosi Újság  is az ügyben, mikor arról cikkezik, hogy a fővárosnak sürgősen meg kell szüntetni a pestszentlőrinci szeméttelepet.

Az utolsó szállítmányokat már a jól ismert kukás kocsik hordták.

Akár mázsában, akár köbméterben fejezzük ki a szemét mennyiségét, hatalmas számot kapunk. (52 millió mázsa, 5,2 millió köbméter.)

De térjünk vissza a kezdethez!

Az induló új vállalkozás munkáslétszáma az akkori viszonyokhoz képest nem is kevés: 200 - 260 fő. Közöttük mintegy 70 nő. Erre azért érdemes felfigyelni, mert a szeméttelep munkakörülményei még a férfiaknak is nehezek voltak. A hivatalosan munkába állók mellett aztán megjelennek a főváros nyomorultjai is, a "guberálók". Elsősorban szenet, kokszot és egyéb éghető anyagokat bányásztak ki a szemétből sajátos, kapára emlékeztető villáikkal. De egyéb hasznosítható tárgyak mellett néha aranyat is lelnek: gyűrűket, láncokat. A legendás lelet: 18 aranylánc összecsavarodva. A szerencsés bányász egy időre megszabadult anyagi gondjaitól. Ilyenkor aztán kitört az "aranyláz", mintha Alaszkában lennénk. Ám itt is jóval kevesebb az arany, mint az aranyásó. A háborús romokkal és szeméttel is került arany a szeméthegyre. Még muzeális értékű Napoleon-érmék is megcsillantak kotorászás közben.

Ha a kibányászható érték kevés is, a nyomor, a szegénység annál nagyobb. A baloldali Népszava riportere így ír a harmincas években: "A szemétbányászok idillikus életéről írtunk már néhányszor a Népszavában. Most is arra jártunk. A fantasztikus rongyokba burkolt emberek, asszonyok, gyerekek, lányok a metsző hidegben elszántan kaparják a szemetet, miközben a lábuk alatt ég a szeméthegy. Néha megcsúsznak, belefordulnak, ilyenkor meggyulladnak rongyaik. Ilyesmire be vannak már rendezkedve, az illetőt hosszú hegyű horoggal kipiszkálják, kiemelik az égő szemétből és eloltják égő ruháját. Néha nemcsak a ruhájuk ég, hanem ők maguk is. Nem is olyan régen egy fiú összeégett és belehalt sérüléseibe."

Tegyük hozzá mindezekhez még azt is, hogy a szemétből kikapart értékesíthető anyagoknak, a futrásnak csak egy része volt a munkásoké.

A guberálók kettő, három, esetleg négy hétig bányászhattak, attól függően, hogy milyen nagy volt a családjuk, és mióta tengődtek munka nélkül.

1952-ben a Fővárosi Talajerő Gazdálkodási Vállalat települt a Cséryre, hogy fekália és szennyvíztisztítást végezzen, majd ipari szerves trágyát állítson elő. Ott az ötmillió köbméter szemét, mely "humifikálódott" és külszíni fejtéssel istállótrágya értékű tápanyagot ad a földeknek.

Napjainkban új néven - környezetvédelmi célokat is szolgálva - végeznek szennyvízszippantást és trágyakészítést.

A szeméthegy megbontott felülete időnként kékes lánggal ég. Mint a lidércfények. Ez főleg sötétben izgalmas látvány. Most már ez adja a hely romantikáját, meg a múltja. 

<Vissza a tartalomhoz