Minden bizonnyal Szent Lőrinc-pusztára is megérkeztek a változás hírei 1848 tavaszán. Miért ne járhatott volna Pesten március 15-én, a József-napi vásáron pusztánkról néhány ember? Többen is járhattak ott, hiszen 118-an éltek ekkor a pusztán, s hírt hozhattak a szokatlan, izgalmas politikai eseményekről is.

Kellett hallani pusztánkon is az április 11-én törvénybe iktatott jobbágyfelszabadításról, hiszen Follajtár Ernő helytörténész 1937-ben írt munkájában tudni véli, hogy 28 család elköltözött Péteri-pusztára. Valóban, ha valami érdekelte a pusztai népet, az az elérhetetlennek tűnő saját földterület megszerzése volt. A jó hír pedig futótűzként terjed. Józanítóan hatott ugyan, hogy a föld nélküli zsellérek helyzete rendezetlen maradt, hiszen csak az válthatta meg pénzzel jobbágytelkét földesurától, akinek volt mit megváltania, de a nyugtalanság országosan is olyan méreteket öltött már, hogy akadtak földesurak, akik nem torolták meg zselléreik lázadását, önkényes földfoglalását. Ilyen esetekről tudnak a szomszédos Vecsés községben is: "Báró Sina, az új földesúr, a község lakosságát nem háborgatja, és nem próbálja visszaszerezni azokat az egyes kisebb birtokrészeket, amelyeket a község zsellérsége önhatalmúlag birtokba vett." (Vecsés története 150. l.)

Mivel pusztánk tulajdonosa ugyanaz a Sina báró volt, aki Vecsésé is - ő vette meg az egész gödöllői birtokrendszert -, könnyen elképzelhető, hogy a Szent Lőrinc-i "engedetlenkedőkkel" szemben is elnéző volt. Mivel pusztánkon jobbágyot soha nem jelöltek az összeírások, ezért törvényesen földhöz senki nem juthatott, ám feltűnő a zsellérek gyorsan növekvő száma. Az 1846-os adatfelvételnél 35 munkabíró zsellért találtak pusztánkon, akik közül feltehetően többen nem törődtek a tilalommal, és elköltöztek a szomszédos Péteri határába. Azonban az 1846-ban összeírt 14 családból nem 28 család, hanem 28 személy távozhatott csupán el. Ha ez megtörtént - sajnos hivatalos dokumentáció erről nincs -, feltételeznünk kell a zsellérek engedetlenségét. Szerencséjük volt Sina báróval. A határszomszédos Rákoskeresztúron ugyanis már nem voltak ilyen engedékenyek, s az elégedetlenkedő, lázadást szító vezetőket bebörtönözték. Ez idő tájt az országban másutt is voltak zsellérzendülések.

<Vissza a tartalomhoz