" Rajtunk török dúl, rajtunk német jár,  tűz-vassal pusztul ember és határ."

                                                (Népköltés)

            Ha a címben idézett kesergést halljuk, képzeletünkben lőporfüst kavarog, ostromlétrák feszülnek a várfalhoz, s rajtuk villogó szemű, kopasz janicsárok kúsznak üvöltve fölfelé. Feltűnik a boncsokos, lófarkas zászló, majd a mélybe hull. A török áradat tengerként hullámzik a vár körül, melyben a környék magyar lakossága a kisszámú sereggel együtt védi parányi magyar területét, a várat.

            Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényeígy eleveníti meg a török kort. A történelemmel ismerkedve azonban látjuk, hogy a török uralom - 145 éves eseményeiben - nem csak ilyen. Szegénységében, félelmeiben és ínségében sokkal elhúzódóbb, keserves lét.

            Az oszmán birodalomnak ezen, a Magyarországba ékelődő nyugati nyúlványán a törökök meghonosították saját közigazgatási rendszerüket, és pusztulni hagyták mindazt, ami a magyar életvitelt jellemezte. Különös vegyüléke jött létre a kétféle életformának, melynek kapcsán török szokások és kifejezések honosodtak meg, török-magyar házasságok köttettek e másfél évszázad alatt.

            Békeidőben Buda és Pest utcáin a - városfalakon belül - megjelentek a keleti kereskedők. A nyugati és keleti árucikkek híres találkozóhelyén gyakran cseréltek gazdát az eladásra szánt portékák. A béke napjaiban még azt is megengedte a budai basa, hogy a vidéki lakosságtól a magyar adószedők is behajtsák járandóságukat.

            Háborús időben azonban megszűnt a barátkozás.

            A kis falvakban lézengő lakosságot vagy fuvarozásra, vagy az ostromlott vár alá hajtották el. Az emberek egy része végül is megpróbált elmenekülni falvaiból a zaklatott élet elől. A dél-pesti térségből a hevesi és a nógrádi tájak felé futottak.

            Ésszerű menedéknek tűntek a nagyobb városok, amelyek szultáni tulajdonban földesúri adót nem fizettek, a szultánnak járó stallumot pedig egy összegben a város egyenlítette ki. A várost kőfalak védték, így a portyázó török katonák sem jutottak be a falakon túlra. Az sem volt elhanyagolandó, hogy a város belső ügyeit annak saját választott testülete intézte. Az ott lakók élete nyugodtabb mederben folyhatott.

            Nem így az apró, kis településeké, amelyeket nem védett senki és semmi. Lakosságuk állandó létbizonytalanságban élt, egyrészt a portyázó - zsákmányra és rabszolgaként értékesíthető emberre vadászó - török katonák, másrészt a legkülönbözőbb adókat behajtani kívánó török defterdárok (adószedők) miatt.

            Így aztán a falusi ember félelmében és szorongatottságában mindig készen állt arra, hogy odébb álljon. Elhagyott portáján csak fű nőtt, mely csupán legelőnek volt alkalmas. Az Alföld hatalmas térsége hosszú időre elpusztásodott. 

<Vissza a tartalomhoz