Korabeli krónikások szerint, mielőtt Dózsa elindult volna seregének egy részével az Alföld felé, a Pesttel szinte már összenőtt, Szent Lőrinccel is határos településen, Szentfalván – Pestszenterzsébet - a vendéglőben szállt meg a becslések szerint, gyújtó szónoklatai nyomán a környékről mintegy 300 lovas állt be seregébe.

Miután Dózsa a fősereggel Cegléd felé távozott, a Gubacs melletti mezőn mintegy háromezer főre becsült sereget hagyott hátra Száleresi Ambrus, pesti polgár vezetésével. Feladatuk a főváros szemmel tartása volt. (Gubacs a mai Pestszenterzsébet térségében volt. A nevet a gubacsi híd ma is őrzi.)

A nemesség határozott hangú hadba hívásáról Szalay László a következőket írja:

"A főváros környékének tisztítását Bornemissza János vállalta magára. Június elején Perényi István királyi kamarás levelet vitt a felső-magyarországi urakhoz és megyékhez, melyben a haladék nélküli felkelés kötelességűkké tétetik. Siessenek éjjel-nappal Pestre, vagy Báthory táborába, ha ennek felhívását vennék, s azzal ne mentegessék magukat, hogy megyéjükben is vannak kurucok. Előbb Dózsa seregét és Száleresi táborát kell összezúzni, a kisebb csapatok aztán magoktól fognak felbomlani. A városokhoz is körlevél ment, hogy ágyúikat és összes lőszereiket az urak és nemesek rendelkezésére állítsák." (Magyarország története.  Tizenötödik könyv. 519. l.)

A felhívás nem volt eredménytelen. Ütőképes had gyülekezett a Zenth Lewryncz-i táborban. A jól megválasztott lankás dombokról kitűnően szemmel tarthatták a gubacsi mezőn szekértáborba zárkózó felkelőket.

Istvánffy, aki a keresztes had egyéb dolgaiban meglehetősen szűkszavú, a pesti csatánál aprólékosan részletezi a királyi karhatalmi erők győzelmét. Száleresit "szelíd lelkületű, tudományokban művelt" embernek mutatja be, aki nem lázadásból, hanem "a vallásért vette fel a keresztet." Amint meglátta, hogy Bornemissza János és alvezérei: Tomori Pál, Batthyány Ferenc és Móré László nehéz és könnyű lovassággal közelednek feléjük, tárgyalásokba kezdett, és letette a fegyvert. (Lásd: Nemeskürty István: Krónika Dózsa György tettiről. Bp.1972. 162-167. l.)

Szalaynál azt olvashatjuk, hogy az ütközet előtt Bornemissza bocsánatot ígért azoknak, akik megadják magukat.

"Száleresi Ambrus a hadnak tetemes részével engedett a felhívásnak, s megadta magát. A maradék égett a vágytól az urakkal megvívni." (Szalay: i. m. 520. l.)

Taurinus viszont tudni véli, hogy a felkelőhadból egy szóvivő kegyelmet kért, melyért engedelmességet ajánlott cserébe. Szavaiból a Bánk bán Tiborcának szavai csendülnek, mintegy háromszáz évvel korábbi időből:

"Rút dolog ám a nyomor: megvész, ahol ez van, az erkölcs.

 Ez sodor el minket, zavar össze a szolgahadakba.

Hát könyörülj rajtunk!...

...Nem jut soha majd az eszünkbe, hogy feketült sarlónk ismét vérrel vörösödjék,

 ócska kapáinkat fényesre kapáljuk a földön.

És azadót, ha nehéz, földbért, ha igaztalan is lesz,

 és a mohó uzsorát mind-mind lefizetjük ezentúl.

 Erre felelt a vezér, a beszéde ugyan nyomatékos:

 Késô bánat már, későn okosulnak a frígek."

Az ütközet lefolyását ismerjük meg Istvánffy Miklós tollából:

       "Amidőn Bornemissza ezekre, hogy rémületet támasszon bennük, az ágyúkat kilövette, s a trombiták és dobok megszólaltak, Tomori vezetése alatt a harcra készen álló, könnyű fegyverzetű lovasságot rájuk küldte, s maga is a vértesekkel és a többi sereggel követve őket, nyomban támadást intézett ellenük. A parasztok nem tudták feltartani a mieink erős támadását. Alig kísérelték meg a csatát, máris megzavarodtak, s helyükből kivetve hátat fordítottak. A rendezetlen tömeg nagy veszteséget szenvedett, különösen a gyalogosok, akik nem tudtak úgy futni, s a mezőt szanaszét holttestek borították. A tábort, melyet körül szekerekkel erősítettek meg, a mieink elfoglalták és kirabolták. Amint így győzelmet aratott, Bornemissza néhány nap múlva, mintegy diadalmenetet tartva, sértetlenül vezette vissza seregét."

       Taurinus eposza így szól a pest melletti csatáról:

"Nagy hevesen rohan és csap a két sereg össze rohammal:

 Szolgai mód ez fél,azt hajtja a büszke szabadság.

 Nagy csata volt, szívós viadal, dühödött hadirendek.

 Hulló lándzsáktól odavész nagyjára a köznép,

és örök álom hullt feketén, lecsukódva, szemére.

 Jó patkós paripák a nyakára, fejére tapostak,

horgas szablyákkal kaszaboltak emerről, amarról

 ezt lóról leveré,azt földön ütötte le lándzsa.

Rengeteg ember volt, aki vesztéből futamodva,

 összerakottkézzel hajlik, s a habokba beugrik.

... Testűk meg a vén Duna habja mélyén lemerült,

 ez a nagy víz lőn temetőjük.

 Más részt elfogtak,  s aki foglyul esett, köteléken

 sínylődik, keze fáj."

Szalay László a megtorlás módozataiban pontosít:"Bornemissza visszavonulót fúvatott, s foglyait Budán az ítélőszéknek általadta. A főbbek közül öt karóra húzatott, nyolc lefejeztetett; a többiek felhasított orral, lemetélt fülekkel haza bocsáttattak." (i. m. 520.)

            Ez már a temesvári csata utáni végső leszámolás, egyúttal a törvénybe iktatott örökös röghöz kötés előhangja volt.

<Vissza a tartalomhoz